“Édesapám mindig szomorúsággal vegyes áhítattal tekintett a konyhában álló asztalra. Néha, amikor azt hitte senki nem látja, finoman végigsimította a kacskaringókat. Majd alig észrevehetően kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.”
Én soha nem értettem mi olyan megható egy régi asztalban. Persze nekem is nagyon tetszett, a festése gyönyörű, a mintái pedig szépen kidolgozottak voltak. De nem értettem, hogy miért pillant rá édesapám olyan gyakran. Számomra nem volt több egy átlagos bútordarabnál.
Egészen addig a bizonyos napig. Még ma is tisztán emlékszem az alkalomra, amikor először hallottam a kecskelábú asztal történetét. Éppen nyár volt. Kint ragyogó napsütés köszöntette a szünetet élvező gyermekeket, de nekem odahaza kellett s
egítenem a ház körül. Éppen végeztünk a zsákok behordásával, amikor édesapám megkért, hogy kövessem a konyhába.
Odavezetett az asztalhoz, és mesélni kezdett.
Elmondta, hogy amikor kisgyermek volt, nagyapával közösen járták az erdőt. Az egyik alkalommal rátaláltak egy gyönyörű fára, ami sajnos megbetegedett. A nagyapám rendkívüli módon értett az erdő nyelvén, így hát tudta, hogy menthetetlen.
Kivágta.
Ezt követően hónapokon át a műhelyben foglalkozott vele, ahova senkit nem engedett be – hiszen ez a munka csak kettejükre tartozott. Ez idő alatt egymást formálták, egymást tökéletesítették.
Végül elkészült a kecskelábú asztal.
Azon a télen már a karácsonyi ünnepség részese volt az aprólékosan kidolgozott mestermű. Mindenki tudta, hogy az asztal több mint egy egyszerű bútordarab. Ez volt nagyapa életműve. Édesapám ekkor döntötte el, hogy ez az asztal ettől kezdve örökké a család tagja lesz. Nagyapa halála után fokozatosan leromlott az asztal állapota, de ő nem hagyta veszni. Lefestette, és kijavította a hibákat.
Létrehozta a saját életművét.
A történetet először azon a nyári napon hallottam. De ma már tudom, hogy én is el fogom mesélni a gyermekemnek. Ma már tudom, hogy a kecskelábú asztal a családunk öröksége. Ez képviseli az összetartozást, a bennünk rejlő erőt és az elődeink tudását. Ez apáról fiúra öröklődik.
Igen, fiúra.
Mert csak úgy válhat férfivá, ha megalkotja a saját életművét. A saját kecskelábú asztalát.
H.I.
A cikk a Kolor.hu magazin 2016. tavaszi számában jelent meg.
A megjelent Kolor.hu magazinokat IDE kattintva tekintheti meg.
