Egyik nap kinézek az iroda ablakán és egy ismerős arcot látok. Egy férfi sétál, lassan lép. Nem úgy, ahogy az emberek általában járnak a budapesti utcákon, nyugalom sugárzik belőle. Valami nem stimmel. Ez az arc nem ilyen formában él az emlékezetemben. Kutatok a belém égett arcok között – Megvan! – Ő a „Sanyi” az Üvegtigrisből. Mondom a kollégámnak, Janinak – Ott a „Sanyi”! Azt mondja, Ő nem ismeri fel. És igaza van, mert az az ember, akiről beszélek, egy zseniális színész, akiben megannyi karakter fér meg. Az Ő neve Horváth Lajos Ottó, Jászai Mari díjas színész. Elszégyellem magam. Jellemző az utca emberére, azaz rám, hogy egy színészt egy szereppel azonosítok anélkül, hogy végig gondolnám ennek a hivatásnak a jelentőségét. Ezért úgy döntöttem ha, még egyszer meglátom, megkérdezem -még volt bőr a képemen- adna-e nekem interjút. Amikor megszólítottam ismeretlenül az utcán, rendkívül barátságos volt már-már zavarba ejtően, csendes hangon válaszolt az én szemtelen kezdeményezésemre. Aha, de itt kezdődik a lényeg, hogy kezdjek hozzá, mert ugye fel kell készülni. Keressek rá a google-ben? Persze ez a mai világban kézenfekvő, de aztán rájöttem ez nem járható út, mert egy életrajz vagy bármilyen interjú mi ahhoz képest, mikor az ember a valóságban láthat a színpadon játszani egy kiváló színészt. Ezért fogtam magam és elmentem megnézni a Magyar Színházba a Facér pasi naplója című interaktív előadást melyben Lajos játssza a főszerepet. Nagyon nagy élmény volt! Ezután ültem le Vele beszélgetni, nagy örömömre elvállalta az interjút.
Hogy éli meg egy színész a hétköznapokat? Mit gondolsz? Egy színész másképp tekint a világra mint mi, akik állandóan rohanunk és tulajdonképpen sokszor csak arra koncentrálunk, hogy előteremtsük a számlákra valót?
Nem tudom, hogy a kollégáim közül ki hogyan éli meg a hétköznapokat. Én úgy, mint bárki más. Ha van valami különbség köztem és az úgynevezett hétköznapi ember között, akkor az talán csak annyi, hogy kissé érzékenyebbek a „receptoraim”.
Mikor döntötted el, hogy színész leszel?
Öt éves koromban. Nem döntés volt, hanem inkább egyfajta megvilágosodás, hogy nekem annak kell lenni.
Édesapád szobafestő szakember, mely foglalkozás magába foglalja az alkotás örömét és nem utolsó sorban másoknak szerez örömet a mesterember. Milyen gyermekkori emlékeid vannak ezzel kapcsolatban?
Édesapám szobafestő-mázoló volt, amíg aktívan dolgozott. Gyerekkoromban az ő munkája nagyon misztikus és vonzó volt: 
csupa csinálás, csupa szín, csupa illat. Nagyon szerettem nézni, ahogy dolgozik, ahogy átalakulnak a keze alatt a dolgok. A mai napig, ha festéket látok, szagolok, mélységes gyermeki örömöt érzek; így aztán ahol mások esetleg fintorognak, hogy „jaj, micsoda szag van!”, az nekem egy mámor.
Melyik karakter megformálása okozta a legnagyobb örömet számodra és miért?
Számomra alapvetően színésznek lenni, színházban dolgozni öröm. Minden újabb helyzet, újabb munka felvillanyoz. Nem tudok olyat, hogy legnagyobb öröm… Sok nagy öröm volt, sok kis öröm, és néhány kudarc.
Mely értékeket tartod a legfontosabbnak?
Mint ahogy már mondtam, lényegében ugyan-olyan vagyok, mint bárki más – tehát ugyanazokat az értékeket tartom fontosnak, mint a legtöbb józanul gondolkodó ember a világon, legyen szó bármiről: munkáról, családról, közéletről.
Amikor nemrég a színpadon megnéztem a darabot, amit fent említettem, az előadás végén mikor a közönség megtapsolt titeket, nekem az tűnt fel, milyen alázattal vagy a közönség felé. Mit jelent számodra a közönség?
Hogy mit jelent a közönség egy színésznek, egy színháznak, egy előadásnak: ez önmagában is bonyolult, egymáshoz viszonyítva pedig még bonyolultabb, úgyhogy nagyon nehezen tudok erre a kérdésre kimerítően válaszolni. Egy biztos, hogy az a közönség, amellyel egy adott előadáson éppen aznap este találkozunk, mindig a legfontosabb.
Szoktalak látni a kisfiaddal. Mit szeretnél feltétlenül átadni Neki, mennyire lehet felkészíteni egy gyermeket az életre? Csak azért kérdem ezt, mert arra vagyok kíváncsi, hogy aki ennyi ember bőrébe be lebújik, vajon jobban eligazodik-e a társadalmi élet útvesztőjében?
Tamás, neked is van családod, te is nevelsz gyermeket; te is tudod, hogy az élet három legnehezebb dolga közül ez az egyik. Ha van az olvasók közt családos ember, talán egyetért ezzel. Nem tudom, hogy hogyan kell egy gyereket felkészíteni az életre, de az biztos, hogy nem valami edzőtáboros módszerekkel. Tudja a fene. Vagyok, élek, ő meg lát engem. Van egy mondás: „A tanítás te magad vagy.” Lehet, hogy ha nagyon jól el tudnék igazodni a társadalmi élet útvesztőjében, akkor politikus lennék, és nem színész. Én az ÉLET útvesztőjében szeretnék eligazodni. Akkor talán jobb állampolgár, jobb színész és talán jobb ember lehetnék.
Mit üzensz az olvasóknak?
Divatos szó ez az üzenet – üzenés. Nem szeretem. Üzenni a posta dolga, úgyhogy én nem üzenek semmit. Én csak azt tudom kérni, hogy figyeljünk még jobban egymásra, legyünk megértőbbek, megbocsátóbbak. Több bizalom és szeretet – ezt kívánom magunknak, mindenkinek.
oláh tamás
A cikk a Kolor.hu magazin 2012. őszi számában jelent meg.
A megjelent Kolor.hu magazinokat IDE kattintva tekintheti meg.
