ŐSZI ÁBRÁND

Egy szép napsütéses őszi délután.  A kávéház teljesen üres volt, csak a festő ült magányos asztalánál és ábrándozott. A kávéját kavargatta. Balról jobbra, majd jobbról balra, mintha csak egy palettára keverné a festékeket. A fekete lé megelevenedett a képzeletében: piros, sárga, kék, zöld, lila festékké vált, és a vásznon, amely csak a festő képzeletében élt, lassan életre keltek a színek.

A kávézó ajtaja hirtelen kinyílt és egy szerelmes pár lépett be rajta, egymásba feledkezve. Éppen a festő melletti asztalhoz ültek le. A festő elkomorodott: Istenem, de rég volt, amikor én így andalogtam! Pedig nincs is szebb dolog a világon, mint az igazi szerelem! Igen, tavaszt kéne festeni és ilyen szerelmes párokat… Legalább képzeletben. És lelki szemei előtt összeállt a kép.

A Ligetben sétált, ahol minden zöldellt, május volt, a Nap éppen olyan szépen ragyogott, mint a valóságban, ezen a kora őszi délutánon. A langyos meleg átjárta a testét, a fények a lombkoronán át, mintha minden aranyból lett volna, úgy ragyogtak. A tó mellől vidám gyerekzsivaj hallatszott és a szerelmes pár ott ült a parton: egy hatalmas, piros kockás pléd volt alájuk terítve, hogy ne a piszkos, poros füvön üljenek. Piknikeztek. A kosárból csupa finomság került elő, egy rúd szalámi, paprika, paradicsom, friss lágy kenyér, és egy édes kis kávéskészlet, no meg egy termosz, benne jó forró feketekávé.

Ez a gondolat hirtelen felébresztette a mestert, mintha csak egy nagy pofont kapott volna. Újra a kávéházban találta magát és rádöbbent, a kávéja rég elfogyott. Sandítva pislogott át a szomszéd asztalhoz, vajon a szerelmes párt még mindig úgy találja? De nem. A pár felállt és éppen fizetni készült. Egy hirtelen jött ötlet megvilágosodást szült: utánuk kell menni, vajon hová mehetnek. A festő felugrott az asztaltól, fizetett, majd utánuk lopódzott.

A pár a Liget felé vette az irányt. A nap ragyogott és a langyos meleg átjárta a festő testét. Úgy érezte, mintha minden aranyból lenne körülötte. A tó mellől vidám gyerekzsivaj hallatszott és a szerelmes pár letelepedett az egyik padra. De a háttámlára ragasztott kis táblácskát nem vették észre: „VIGYÁZAT, FRISSEN MÁZOLVA!”

A festő felébredt éber álmából. Eszébe jutott, ő nem művész, hanem szobafestő-mázoló kisiparos és legutóbb éppen ez a pad volt, amit zománcozott. Eszébe jutott az is, tulajdonképpen miért ment a pár után: figyelmeztetni akarta őket, a Ligetben az összes pad frissen van festve, ha arra andalognak, nehogy ráüljenek valamelyikre, mert odaragad a szép ruhájuk! Gyorsan odarohant és rájuk szólt, de már késő. A lány sikított, a fiú bosszankodva törülgette a fehér zománcot az új nadrágjáról. A festő kezdhette a munkát elölről. Így ért véget az őszi ábránd. A festő elgondolkodott: ha létezne olyan festék, amely félóra alatt megszárad, ezentúl csak ilyennel dolgozna.

A történet az ábrándos harmincas években játszódott, amikor még valóban nem léteztek ilyen festékek. Az örömhír, hogy ma már ez nem álom, így az őszi ábrándot semmi sem kell, hogy félbeszakítsa.

 

A cikk a Kolor.hu magazin 2015. őszi számában jelent meg.

A megjelent Kolor.hu magazinokat IDE kattintva tekintheti meg.

 

Új fiók regisztrálása
Jelszó visszaállítása
Compare items
  • Total (0)
Compare
preloader